A kéményseprőipar története

Ahol füst van, ott tűz is van

Bár a tűz az ember történetét az őskor óta kíséri, a lakóhelyek füstmentesítésének igénye csak a XI. században fogalmazódott meg. Egy ránk maradt latin szólás szerint – Sunt tria damna domus: imber, mala femina, fumus – Három dolog keseríti meg a ház életét: a beázás, a házsártos feleség és a füst.¹ Az első két akadállyal – úgy tűnik – hasztalan volt felvenni a küzdelmet, ám eljött az idő, amikor legalább az utóbbira megoldást kerestek.

• A munkahely „feltalálása”
• Az első füstfaragók
• A mundér becsülete
• Tízparancsolatok 1935-ből
• A védőszent – Szent Flórián
• Kéményseprőt látok, szerencsét találok, kéményseprő piszkos, a szerencsém biztos!

A munkahely „feltalálása”

A XI. század a klasszikus lovagkor közepe. Már kialakultak a Nyugat-európai királyságok, a magyar és normann törzsek kalandozásai véget értek, a kereszténység megszilárdult, intézményrendszere kiépült és VII. Gergely pápa az egyházi mellett világi hatalomra is tört. Ekkor mentek végbe azok a mélyreható változások a gazdálkodásban, a társadalmi szerkezetben és a gondolkodásmódban, amelyek Európát a világtörténelem leglendületesebben fejlődő civilizációs központjává tették, és ekkor született meg a feudális életforma legszembetűnőbb társadalmi jelensége: a középkori európai város.

Városok alakultak a püspöki székhelyeken, a főúri várak mellett, de voltak olyan területek, ahol szinte a semmiből nőttek ki. A városok az adott terület ipari, kereskedelmi és kulturális központjaivá váltak. Rohamos fejlődésnek indult a palota-, vár- és katedrálisépítészet. A papság egy része kolostorokban és palotákban, a nemesség gazdag kúriákban vagy várakban élt, a tehetősebb kereskedők is kőházakat építtettek. Ekkor merült fel a zárt terek melegítésének igénye.

A többemeletes kőépületekben még a szabadtűzhely és a nyílt lángú tűzhely, kandalló volt szokásban, amelyekhez ekkor épültek az első kémények is. A kutatók ezzel magyarázzák, hogy a kéményre és a tűzhelyre több nyelvben egy és ugyanaz a kifejezés használatos (németül pl. Kamin, franciául cheminée, olaszul camino). A kandallós szobák számát az épületek külsején is megmutató díszes kémény az akkori idők státuszszimbólumává vált. A kémények száma, magassága, változatos formája, díszítettsége mind a tulajdonos gazdagságát és hatalmát hirdették.

Általánosan elfogadott, hogy a kéményseprészet a városiasodó Európa mestersége. Kialakulása nem választható el a kémények megjelenésétől, így a kőfaragó, azon belül is a kandallórakó kőműves és a kályharakó mesterséggel áll szoros kapcsolatban. A letelepedett iparosok közül kéménysepréssel maguk a kőművesek, tetőfedők és a kályhások foglalkoztak először.

Felhasznált irodalom:
Szulovszky János: Füstfaragók A kéményseprő mesterség kultúrtörténete, 11-28. oldal, Plusz+Könyvek, Budapest, 2003. ISBN 963 8257 04 0
1 Szulovszky János: Füstfaragók 17. oldal és ENDREI Walter: Kémény, kályha, szobafűtés
História 1993-056

Az első füstfaragók

„Minden jel arra mutat, hogy az olasz építőmesterek, akiket szerte Európában foglalkoztattak kőházak és paloták építésénél, magukkal vittek olyan embereket, akik náluk jobban ismerték, miként kell célszerűen megépíteni, illetve hogyan kell a szokásosnál nagyobb és bonyolultabb kéményeket megmászni.”¹ Az első kéményépítők főként Észak-Itáliából, valamint az azzal határos svájci Graubünden kanton hegyes vidékeiről indultak útra a szélrózsa minden irányába annak reményében, hogy Európa nagyobb városaiban meg tudják majd keresni a mindennapi kenyerüket. A hegyvidék ugyanis nem tudta biztosítani a megélhetésükhöz szükséges anyagi javakat.

A kéményseprés sokáig lebecsült foglalkozás volt és önmagában olyan keveset jövedelmezett, hogy a vándorló kéménykotrók fűszerekkel, déligyümölcsökkel, piperecikkekkel és más közkedvelt termékekkel is kereskedtek. Akadtak olyan városok, amelyek egyenesen megtiltották a házaló kéményseprők tevékenységét. Olyannyira nem tekintették tisztességes szakmának e munkát, hogy a XVII. századig még céhet sem alapíthattak. Egészen addig a kalaposokkal, szappanosokkal, tűcsinálókkal együtt az ún. szabad művészet szakmái közé tartoztak.

„A kéményseprő munkája korántsem olyan egyszerű és könnyű, mint ahogy a felszínes szemlélő képzeli. Testi erőt, bátorságot és akrobata ügyességet igényelt. A kéményeket ugyanis belülről sajátos technikával ki kellett mászni.”² Eleinte még meglehetősen tágas, hatvanszor hatvan centiméteres szögletes kéményeket építettek. Ezeknél kinyújtott lábakkal, karjaival és kezeivel magát a kéményfalhoz támasztva tornázta fel magát a kéményseprő. Később a kémények szűkebb átmérőjűek lettek, amelyekben csupán a térdükkel és könyökükkel tudták magukat megtartani. Felfelé menet a kaparóvassal távolították el a megragadt kormot és szurkot, lefelé ereszkedve pedig a kémény falát seperték le nyírfa- vagy tollseprűvel. Eközben levegőhöz is alig jutottak.

A szakma kedvezőtlen megítélésében az is szerepet játszott, hogy rendszeresen alkalmaztak a munka elvégzésére 10-15 éves fiúkat, akik nap mint nap embertelen, életveszélyes körülmények között dolgoztak. Árvaházak, szegény családok biztosították a kéményseprő gyerekek utánpótlását. E szakmában, egyes országokban, sajnos, egészen a XIX. század végéig dívott a gyerekmunkaerő alkalmazása.

Felhasznált irodalom:
Szulovszky János: Füstfaragók A kéményseprő mesterség kultúrtörténete, 37-43. oldal Plusz+Könyvek, Budapest, 2003. ISBN 963 8257 04 0
1 Szulovszky János: Füstfaragók, 29. oldal
2 u.o. 37. oldal

A mundér becsülete

A XV. és XVI. században az európai városok tűzrendészeti előírásai sok helyütt már megkövetelték a kémények rendszeres karbantartását, a kéményseprők azonban jellemzően csak a következő századokban telepedtek le a városokban – akkor tudtak nekik annyit fizetni, amiből már meg tudtak élni. A XVIII. század első harmadában jöttek rá arra, miként kell a kandallót és a kéményt úgy kialakítani, hogy megfelelő meleget biztosítson és a füst minél előbb eltávozzon a helyiségekből. Ezek az újítások hozták meg a kémények virágkorát, nem véletlen, hogy a XVIII. század volt az első kéményseprő céhek megalakulásának kora is.

Magyarországon a kéményseprők első írásos említése II. Ulászló egyik 1514-ben kelt királyi rendeletében olvasható. Számuk akkoriban elenyésző, többségük olasz származású volt, de akadtak közöttük németek és osztrákok is. Az első kéményseprők a XVII. és XVIII. században telepedtek le a városainkban, ugyanekkor alakultak az első honi kéményseprő céhek. A céhalapítással az addig lebecsült és megvetett kéményseprő foglalkozás szinte azonnal hatalmas presztízsre tett szert.

A szakma tekintélyét tovább növelte Mária Terézia 1748-ban a pozsonyi és a budai céhnek kiadott kiváltságlevele is. A kéményseprés joga vásárolt szerzemény lett, amely a kéményseprőmester halála után özvegyére és a gyerekeire szállt. Mária Terézia kiváltságleveleinek leglényegesebb pontja az volt, hogy rögzítette a kéményseprő-kerületeket és megvetette az úgynevezett reáljog alapjait. Ezt 1818-ban I. Ferenc király privilégiumlevele erősítette meg, biztosítva az iparjoggal és a joghoz tartozó területdarabokkal való szabad rendelkezést. Emellett bővítette a kéményseprők kiváltságait: 1848-ig nem kellett adót fizetniük és katonáskodniuk.

Az 1872. évi első magyar ipartörvény teljesen kötetlenné tette az iparűzést, kimondta a céhrendszer megszüntetését, felbomlott a területi zártság – mindezzel sorvadásra ítélve a kéményseprő szakma szellemiségét. Új rendezést az 1884. évi második ipartörvény és a hozzá kapcsolódó miniszteri körrendelet hozott, amely újra zárt kerületi rendszert alakított ki, és az iparűzés jogát engedélyhez, képesítéshez és megbízhatósághoz kötötte. A második ipartörvény nemcsak a kéményseprőipar életében volt fontos határkő, hanem az ország egész iparossága korszakalkotó vívmányként üdvözölte.

A kéményseprő reáljogok megszüntetését az 1936. évi VII. törvénycikk mondta ki. Méltányolva ugyanakkor az utolsó tulajdonos érdekeit, biztosította, hogy az személyi jogon tovább gyakorolja. A törvény szabályozta a seprések gyakoriságát és a díjakat is. A harmincas évek végétől a második világháborúig terjedő időszak a szakma történetének legfényesebb időszakának számított. Megvalósult néhány fontos szociális intézmény, többek között teljesült a segédek régi vágya: létrejött a nyugdíjalap. Az elért vívmányok azonban rövid életűek voltak, elsöpörte az újabb világégés és az azt követő fordulat.

1949-ben államosították a kéményseprőipart, ezzel a mesterség a műszaki szakterületek perifériájára került.

1989-1990, a rendszerváltoztatás évei alapvető fordulatot hoztak a kéményseprői szakmában. A kémény- és tüzeléstechnikai piac kitárulása jóllehet váratlanul, de nem teljesen felkészületlenül érte a magyar kéményseprőipart. Egy-két év leforgása alatt összegyűlt annyi tapasztalat, hogy 1991-ben sikerült kidolgozni az új, korszerű eszközökhöz és berendezésekhez tartozó műszaki irányelveket. Ugyanebben az évben a kéményseprők szakmai szervezete többszöri névváltoztatás után Magyarországi Kéményseprők Országos Ipartestülete és Egyesülete néven országos szinten újraindította az ipartestületi szerveződést. Ennek eredménye a kémény- és tüzeléstechnikai profilú magánvállalkozások létrejötte. Az utóbbi húsz-harminc évben az érdekképviseleti szervezetek szakmai erőfeszítései ellenére a kéményseprő mesterség presztízse továbbra is alacsony maradt. A szakmai követelmények a kéménykarbantartástól a tüzeléstechnika irányába mozdultak el. A cél az, hogy a kéményseprő az elsősorban megelőző tűzvédelmi feladaton túl a tüzeléstechnikában és levegőtisztaság-védelemben is jártas ellenőrző, vizsgáló és szaktanácsadó mester legyen.

Felhasznált irodalom:
Szulovszky János: Füstfaragók A kéményseprő mesterség kultúrtörténete, Plusz+Könyvek, Budapest, 2003. ISBN 963 8257 04 0

Tízparancsolatok 1935-ből

Tízparancsolat a kéményseprők részére:

1. Ne feledd, hogy a mindennapi dolgok felett álló hivatásod felelős őre vagy.
2. Mindent a közért, mert erre vagy hivatva.
3. Tisztelj mindenkit, hogy tiszteltessél.
4. Tökéletes munkát, csak józan ember végezhet.
5. Munkaruhád és szerszámod kifogástalan legyen.
6. Példaadásul csak otthon dohányozzál.
7. Törvényes kötelességed félre ne értsd, előbb a háztulajdonost értesítsd.
8. Munkád közben ne nézd, hogy mit tartozol elvégezni.
9. Figyelmedet a legjelentéktelenebb körülmények se kerüljék el.
10. Keresetedből adj azoknak is, akik nem kereshetnek.

Tízparancsolat a munkáltató közönség részére:

1. Ne feledd, hogy a kéményseprő házad és vagyonod őre.
2. Dacára kormos ruhájának, a kéményseprő is érző ember.
3. A kéményseprőt munkája végzésében támogasd.
4. Kéményseprő által tisztított kályháid és tűzhelyeid fűtőanyag fogyasztását ellenőrizd.
5. A kéményseprő bejelentése vagy figyelmeztetése a Te javadat szolgálja.
6. A házilag vagy kontár által végzett kályha és tűzhely tisztítás – az anyagi kár mellett – tűz- és életveszélyes is lehet.
7. A becsülettel végzett munka ellenértéket érdemel.
8. Hanyagul végzett munkát el ne fogadj.
9. Sérelmeidről először a kéményseprőmestert értesítsd.
10. Soha ne feledd, hogy mindannyian egymástól élünk.

Forrás: Kéményseprők újévi köszöntő naptára, 1935. vitéz Dévényi Sámuel nyíregyházi kéményseprő mester OSZK, 11.479/1935

A védőszent – Szent Flórián

A korábbi századokban nemcsak a városok, templomok, kolostorok választottak maguknak védőszentet, hanem a céhek is. Az égi patrónusoktól a nehézségek elhárítását és védelmet reméltek, másrészt közbenjárást az Úrnál. „A kéményseprők céhlevelei Szent Flóriánt és Remete Szent Antalt nevezték meg a mesterség védőszentjeként, s előírták e patrónusok égi születésnapjának megünneplését. E napokon, május 4-én és január 17-én nem dolgoztak, a mesterek legényeikkel és inasaikkal közös szentmisén vettek részt.”¹ Remete Szent Antal tisztelete előbb elhalványult, majd idővel elkopott Szt. Flóriáné mellett.

Flórián a Diocletianus-féle keresztényüldözések idején kiállt keresztény hitéért, ezért 304-ben egy nagy kőhöz kötve az Enns folyóba lökték, ahol vértanúhalált halt. Sírja fölé emelték Felső-Ausztriában a Sankt Florian apátságot.² Az emberek kiváltképp tűz és árvizek esetén kérték közbenjárását. Általában katonaruhában, egyik kezében zászlóval és lándzsával, másik kezében vizes korsóval vagy dézsával ábrázolják, amint egy égő házra vizet önt. Ennek magyarázata legendájában keresendő, amely szerint még gyermekként imádságával és egyetlen korsó vízzel megmentett egy égő házat.³ Rendkívül népszerű szent volt, hiszen – főként a középkorban – igen gyakoriak voltak a tűzesetek, amelyek néha egész városokat pusztítottak el. Éppen ezért, a baj megelőzéseként szívesen szenteltek neki templomokat, kápolnákat, faragták meg szobrait és festették meg alakját. Tiszteletén a tűzzel kapcsolatos mesterségekkel foglalkozók – a pékek, serfőzők, kéményseprők, fazekasok, kovácsok és a tűzoltók – osztoznak.⁴

Felhasznált irodalom:
1 Szulovszky János: Füstfaragók A kéményseprő mesterség kultúrtörténete, Plusz+Könyvek, Budapest, 2003. 64. oldal. ISBN 963 8257 04 0
2 Érsekújvári Kódex leírása szerint SZABÓ Károly Flórián a védő szent. Szövetkezeti Szervezési Iroda, 1991. 9
3 Szentek Élete, Szent István Társulat, Budapest 1984. 765-766. oldal
4 Kezdetben árvíz ellen hívták segítségül. A 15. sz. egészült ki legendája azzal, hogy ifjú korában imádságával megmentett egy égő házat. Ekkor Szt. Lőrinc helyébe lépett, mint a tűzvész ellen védő szent, s a tűzzel kapcsolatos mesterségekkel foglalkozók (pékek, serfőzők, kéményseprők, fazekasok, kovácsok) patrónusa lett. Magyar Katolikus Lexikon: Flórián, Szt

Kéményseprőt látok, szerencsét találok, kéményseprő piszkos, a szerencsém biztos!

Általánosan elterjedt hit, hogy kéményseprővel találkozni szerencsét jelent, különösen újév napján. Ám a babona része az is, hogy megfogjuk, megnyomjuk, vagy megcsavargatjuk a gombunkat, hogy ne vigye el a szerencsénket. Alakja tehát ahogyan szerencsét, ugyanúgy szerencsétlenséget is hozhat.

A hiedelemrendszerbe való beépülés szempontjából igen lényeges a kéményseprő külseje, kormos arca, ruhája színe, azaz hogy FEKETE. Ő a „fekete ember”, sőt a tűzzel kapcsolatos foglalkozása miatt maga az ördög. ...éppen a szín és az ördöggel való képzeletbeli összekapcsolás magyarázza a kettősséget, hiszen a magyar néphitben is ismeretes a fekete védelmező varázsereje, és az ördög is előfordul negatív vagy pozitív szerepben is, bár ez utóbbi alkalmakkor valamilyen más feltételnek is teljesülnie kell. Ezért fontos a hozzákapcsolódó cselekvés is, a gomb megfogása vagy megcsavarása, mert a régi szerencsevarázslatokban a gomb, mint mágikus kör arra szolgál, hogy elkerítsük magunkat attól, akitől, vagy amitől félünk.¹ A néprajzi és kultúrtörténeti munkák alapján kéményseprővel találkozni eleinte szerencsétlenséget jelentett, de idővel ez az előjel megfordult. Ez úgy történhetett, hogy általában az európai, így a magyar kultúrkörben is, máig elevenen él az újévi köszöntés szokása. Hagyományosan az ekkor elmondott jókívánság az egész évre kedvezően hat. Minden bizonnyal kezdetben adománygyűjtő célzattal kapcsolódtak be a kéményseprők az év végi szerencsejárásba és az újévi köszöntés gyakorlatába. A ránk maradt tárgyi emlékek tanúsága szerint a XIX. század eleje óta a jókívánság mellé már ajándékot is vittek, képes-verses köszöntőket, később falinaptárakat, majd Kalendáriumot, amelyek mind a jámbor lelkű, derék és önzetlen kéményseprőkről szóltak. Ezzel sikerült a róluk alkotott kedvezőtlen képet gyökeresen megváltoztatniuk.

Ahogyan azt 1899-ben egy kéményseprőt ábrázoló képeslap találó üzente megfogalmazta: „Aminek látszol, azt mindenki ismeri, de hogy mi vagy, azt kevesen ismerik föl”. ²

Fogadják bizalommal a kéményseprőket! A biztos szerencse kedvéért seprűjéből is húzzanak egy szálat és tartsák mindig magunknál!

Felhasznált irodalom:
Szulovszky János: Füstfaragók A kéményseprő mesterség kultúrtörténete, Plusz+Könyvek, Budapest, 2003. 119-126. oldal. ISBN 963 8257 04 0
1 Szendrey Zsigmond: A magyar népszokások ősi elemei. Ethnographia / A Magyar Néprajzi Társaság értesítője • 51. évfolyam, Budapest, 1940. 355.oldal. ISSN 0200-0237
2 Zempléni Múzeum gyűjteményének lajstromszám nélküli darabja, Szerencs