Fehérből lettem fekete – édes-bús beszélgetés az ápolónőből lett kéményseprőmesterrel kerek évfordulós szülinapja alkalmából
Petre Csilla ötödik éve kollégánk a GEK kéményseprői szervezeténél. Életvidám, sikeres nő, büszke édesanya, szereti a munkáját, kiváló szakember, közvetlen kollégái tűzbe mennek érte. Sokan szeretik, de az online ünnepségek csendes személytelensége miatt alig néhányan vették észre a nevét a születésnapjuk alkalmából köszöntöttek között. A nők legtöbbje nem igazán szereti, ha a koráról esik szó, de Csilla erre alig reagál. Most nem magával törődik. Nagy bánata van – elveszítette az édesapját.
Hosszan beszélgetünk. Először a szomorú dolgokról. Konkrétabban Csilla Covid-bajáról, ami szerencsére nem volt súlyos, de megakadályozta, hogy meglátogassa kórházban fekvő apukáját és elbúcsúzzon tőle. Szinte érzem a bánatát, a hiányérzetét, az elmulasztott utolsó kézszorítás és az utolsó puszi veszteségét.
Beszélgetünk a családról. Megtudom, hogy Csilla édesapja maga is kéményseprőmester, aki közel hatvan éven át művelte ezt a kézműves szakmát és imádta. Ezt az élményt adta át mind a két lányának, akik mindketten a szakma mesterei, tőle tanulták a kéményseprést, a munkaszeretet, a kitartást és az alázatot, hogy mindig készen kell állni a segítségre. Csilla eredetileg egészségügyi szakközépiskolát végzett, majd éveken át kórházban dolgozott, fehér nővérruhában. Csak később, kisebbik gyermeke születése után kezdett besegíteni apukájának a kéményseprős ügyintézésben. Aztán egy napon, felment vele az első padlásra, ahol „megcsapta a korom szaga” és innen már nem volt menekvés. Fehérből fekete lett.
„Nagyon jó volt apuval dolgozni, tőle tanulni. Olyan szelíden csendesen beszélt mindenkivel – ügyfelekkel, kollégákkal, beosztottakkal. Ha megdorgált valakit, akkor sem emelte fel a hangját. Abba szerettem bele, ahogyan őt szerették az emberek. Arra vágytam, hogy engem is így ismerjenek és tiszteljenek, mint őt … és arra vagyok a legbüszkébb, hogy azt érzem sikerült.
Képzeld arról álmodoztunk, hogy a Petre családból kéményseprő dinasztia lesz itt Baranyában és az Ormánságban. Végül nem lettünk, mégis vicces visszaemlékezni erre az időszakra.”
A napi munkára terelem a szót. Kinyílik és nevet, hogy mennyire szereti a kollégáit, a „fiait”, hiszen nőként ő mesterük. Mindent megbeszélnek, a rossz állapotú kémények eseteit megvitatják és egyáltalán nem baj, ha tokától bokáig kormosak. Először minden kéményt megpróbálnak tisztítással helyre hozni, sőt, ha végül le kell tiltaniuk egy-egy kéményt mindig keresik a megoldást, hogy ne hagyják cserben a tulajdonost. Szeretettel beszél az életéről, a munkájáról energikusan, a családról humorral.
Hallgatom, de már nem a következő kérdésen jár az eszem, mert már értem, hogy amikor azt mondta „mi nem búcsúzunk, mi megköszönünk”, akkor nem csupán azokra gondolt, akiket vagy amiket el kellett engednie, hanem azt fogalmazta meg, ami őt erőssé teszi … és amíg erő van, egyáltalán nem számítanak az évek.
A cikk a Katasztrófavédelem magazin májusi számában jelent meg.
Fotó: Petre Csilla családi archívuma